Talán a tinédzserkor, talán a kitudjami, de egyre jobban ráébredek, hogy nem olyan vagyok, mint a többiek. Annyi érzelem rejlik bennem legbelül, hogy egyszerűen durva. Kívülről keménynek és talpraesettnek látszom, amiből a talpraesettség igaz, de nagyon foglalkoztatnak a világ s egyben a magam dolgai.
Mint az Amerikai szépség: "Annyi szépség van körülöttem, hogy szinte fáj körülnéznem". Ha kimegyek a szabadba órákig elvagyok gondolkodással, nézelődéssel...

Jó dolog különlegesnek érezni magad. Figyelem a körülöttem lévő embereket és a legtöbbjük nem boldog. Vegyük példaként egy szobatársamat: nincsen semmilyen hobbija, minden másodlagos nála, mindenhez negatívan áll hozzá, nem hisz senkiben és semmiben, nem tud semmit a világról és már az arckifejezéséből lerí, hogy egy senkinek érzi magát. Mi a jó abban? Nem értem...